2016. augusztus 12–15. között került sor a hévízi Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság elnökségének immár hagyományos szakmai tanulmányútjára, amelynek célja ezúttal a történelmi Gömör vármegye felkeresése volt, némi kitekintéssel. E határon túli tanulmányutak a nemzetközi szakmai kapcsolatok építésén túl azt is szolgálják, hogy előkészítsék a Társaság következő évi konferenciájának programját is.

A múlt évi, erdélyi „kirándulás” tapasztalatai nyomán ez év őszén különösen hangsúlyos lesz tehát az erdélyi tematika a rendezvényen. Az út résztvevői ebben az évben Tar Ferenc elnök (Hévíz), Pugner Ilona titkár (Hévíz), Bokányi Péter (Kőszeg/Szombathely), Hizsnyai Zoltán (Pozsony) Tari István (Óbecse) elnökségi tagok voltak, kiegészülve Katona Csabával (Bp.), az MTA BTK Történettudományi Intézet történészével. A kalauz szerepét a gömöri születésű Hizsnyai Zoltán vállalta magára. A Hévíz város önkormányzata és a helybéli Szent András Reumakórház támogatta út legelső állomása Szklabonya (Sklabiná) község volt, ha úgy tetszik: Mikszáthfalva, de mindenesetre Mikszáth Kálmán szülőhelye. A szülőház, amelyet 1968-ban sajnálatos módon elbontottak, már nem áll. Az az épület azonban, ahol a későbbi jeles író gyermekkorát töltötte, igen. Ez a községi temetővel szemközt emelkedő régi ház ad otthont annak a kiállításnak, amely a Pozsonyban (Bratislava) működő, a Szlovák Nemzeti Múzeumhoz tartozó Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma (Múzeum kultúry Maďarov na Slovensku) kihelyezett részlegeként tekinthető meg. A tárlat Mikszáth Kálmán életének és munkásságának legfontosabb állomásait mutatja be.

Szívet melengető az, ahogy az idős úr, aki a tárlatot bemutatja az érdeklődőknek, beszél Mikszáthról. A kirándulás során mindvégig megtapasztalható karakteres tájszólás mellett főleg arra gondolunk, ahogy beszél az íróról. Az, hogy az Ipoly-menti palócok a magukénak érzik a még bőven aktuális mondandóval szolgáló monumentális életművet, süt minden szavából, gesztusából. Következő állomásunk még mindig az egykori Nógrád vármegye területén lelhető fel: Alsósztregován (Dolná Strehová) Madách Imre emléke előtt tisztelegtünk. A többnyelvű felirattal ellátott modern kiállítás elsősorban Az ember tragédiájára fókuszál, bár az első termek igyekeznek visszaadni azt a környezetet is, ahol a rövid életű Madách megalkotta világhírű munkáját (amellyel kapcsolatosan vétek nem megemlíteni Arany János hozzáértő igazításait).

A tárlat bátran él azokkal az eszközökkel, amelyek egy modern kiállítást jellemeznek, előszeretettel használja a fény- és hangeffektusokat is, sőt a humor is része. Mindezek révén vélhetően a fiatalabb generációkat is sikerrel szólítja meg. Ezt követően értünk utunk első „igazi” gömöri állomására, Rimaszombatra (Rimavská Sobota). A mintegy 25 ezres lakosú város közel harmada magyar: itt a magyar szó teljesen hétköznapi, éppúgy, ahogy a szlovák. Gömöri túránkat egyébként végigkísérte a két-, esetenként háromnyelvű (a német a harmadik) környezet kívülről érkezők számára talán sajátosnak ható, ám helyben egészen természetes volta, ami részben a feliratokban, de főleg az élő beszédben érhető tetten. Rimaszombaton, ahol sajnos csak rövid időt állt módunkban eltölteni, Tompa Mihály és Petőfi Sándor szobra, valamint Hatvani István, a „magyar Fauszt” (ő és Tompa egyaránt a város szülöttei) emléktáblája előtt tisztelegtünk, de a történelem iránt érdeklődő ember számára különösen érdekes lehet a régi vármegyeháza 18. századi épülete, amely a főtér egyik díszeként ma könyvtárként funkcionál.

Egy gyors rozsnyói vacsora után késő este érkeztünk szállásunkra, Várhosszúrétre (Krásnohorská Dlhá Lúka), a valamivel több mint 700 lakosú, magyar többségű községbe. A másnap első állomása, miután az autóból a távolból megcsodáltuk a pár évvel ezelőtt tűzvész áldozatául esett, de láthatóan már a rekonstruálás előrehaladott állapotában levő Krasznahorka (Krásna Hôrka) várát, Szádelő (Zádiel) volt, amely egykor Abaúj-Torna vármegyéhez tartozott. Kétszázan sem lakják az apró, szintén magyar többségű községet, amely elsősorban természeti értékei miatt nevezetes. A Szádelői völgy a Szár-patak 3-400 méter magas sziklákkal övezett völgye némiképp a nevezetes Tordai-hasadékra emlékeztet.

A következő állomás, Kassa (Košice) felkeresése ez évben különösen aktuális lehet bárkinek, aki érdekel a magyar történelem. Ősszel lesz 110 éve, hogy – hosszas belpolitikai csatározást követő alku nyomán – isztambuli sírjából hazahozták II. Rákóczi Ferencet és emigrációba kényszerült társait. A hazatért száműzöttek sírjai a kassai dómban vannak, ezek megtekintése együtt jár a lenyűgöző méretű templom megtekintésével, a Rákóczira való emlékezés pedig a rodosotói házat mintázó kassai Rákóczi-ház kiállításainak felkeresésével válik teljessé. „ Ez a néhány dómtorony, a chartres-i, a reimsi, a kölni, a kassai, ezek jelentették a múló időben az örök Európát.” Ezek már Kassa jeles szülötte, Márai Sándor papírra vetett szavai, akinek a Grosschmid család Mészáros utcai házában található szerény emlékkiállításával zárul kassai kirándulásunk, egészen pontosan a hamar népszerűvé vált Márai-szoboréval. Gáspár Péter 2004-ben átadott alkotása játékra invitál: a költővel szemben levő üres székbe sokan ültek már le, hogy megvitassák gondolataikat Máraival. Magam 2006 őszén, egy késő éjszakai órán láttam először a szobrot: térdén keresztben egy szál vörös rózsa feküdt, lábánál egy félig tele üveg bor állt….

A túra következő állomása Szepsi (Moldava nad Bodvou) volt: a Kassától északra eső, több mint tízezer lakosú települést közel fele részben lakják ma magyarok. A századelőn épült városháza és a főtéren álló, kerítéssel övezett templom mellett arról nevezetes a hely, hogy itt született Szepsi Laczkó Máté, aki a hagyomány szerint az első tokaji aszúbort készítette. Nem meglepő hát, hogy bormúzeum viseli a nevét helyben és szobra is áll itt. Ugyancsak emléket állítottak Szepsiben Egressy Béninek, a Szózat zeneszerzőjének is, egykori itteni tartózkodása emlékére. Innen valamivel északabbra található Jászó (Jasov), ahol a Könyves Kálmán által alapított premontrei kolostor volt úti célunk. Az országos hírű hiteleshely épületei természetesen magukon viselik a következő évszázadok nyomait is, nem tisztán középkori állapotukban maradtak ránk. A szépen felújított templommal bántó ellentétben áll a többi épület állapota, remélni lehet csak, hogy rövidesen változik a helyzet e téren is. A nap utolsó állomása pedig Mecenzéf (Medzev) volt.

A valamivel több mint négyezer lakos többsége itt szlovák, de élnek még itt németek is. Azok a németek, akik a mánta nyelvet beszélik, egy egészen sajátos német nyelvjárást. A németül Metzenseifennek hívott települést a tatárjárás után betelepülő bányászok alapították. A házak formája ma is árulkodik a „németes” kultúráról. Itt található a volt kassai polgármester, majd szlovák államelnök, Rudolf Schuster családjának egykori házában működő kinematográfiai múzeum is. A mecenzéfi templom is más alakot formáz, mint ami e vidéken megszokott: ez a nap lényegében itt, ennek megtekintésével ért vége. A harmadik napon a közeli Betlér (Betliar) volt az elsődleges úti cél. A majd tisztán szlovák lakosságú, alig ezer főt számláló falu ékessége az Andrássy-család egykori kastélya, amely ma gazdag gyűjteménnyel rendelkező múzeumnak ad otthont. Itt a kastélyban folyó munkáknak friss lendületet adó, nemrég kinevezett fiatal igazgató, Barczi Gyula fogadta a Csokonai Társaság küldöttségét, majd személyesen vezette körbe a látogatókat a tárlatokon. A betléri kastély abban a szerencsés helyzetben van, hogy a második világháború ellenére megmaradt eredeti berendezése nagy része, így a kastélyban folyó feltáró munkának köszönhetően máig kerülnek elő újabb és újabb, lappangó tárgyi és írott emlékek. A múzeum vezetésének nem titkolt célja, hogy lehetőség szerint visszaállítsák a kastély egykori állapotát, amennyire arra mód van, és ily módon mutassák be, hogyan éltek valaha annak urai. Vagyis döntően az Andrássy-család életét szeretnék bemutatni – ami természetes törekvés egy egykori Andrássy-kastélyban.

A jelenlegi kiállítás már erőteljesen tükrözi ezt a koncepciót. Külön érdekességként emelnénk ki a lenyűgöző könyvtárszobát, amely e formájában a 20. század elején jött létre, de aki a család olyan neves tajgainak az élete érdekel, mint Andrássy Gyula (az idősebb), a távol-keleti utazó Manó vagy a Magyar Olimpiai Bizottság egykori elnöke, Géza gróf, az sem fog csalódni. A betléri kastélypark megtekintése után Csetnekre (Štítnik) utaztunk, ahova részben a számos gótikus elemét megőrző templom megtekintése végett indultunk el, de elsősorban a költő Gyöngyösi István sírját akartuk felkeresni. A magyar barokk irodalom kiemelkedő személyisége, Márſal Tárſolkodó Muranyi Venvs szerzője itt nyugszik ugyanis. A község feletti domboldalon húzódó temetőben sikerült is meglelni a sírkövet. Ahogy más emlékeknél, úgy itt is kellemes meglepetést okozott, hogy koszorúk és szalagok jelezték: sokan tartják fontosnak a történeti és irodalmi emlékek ápolását. Innen Kecsőre (Kečovo) vezetett az utunk, pontosabban nem is a községbe, hanem a Domica nevű barlangba. Itt egy közel egyórás vezetésen vettünk részt. A lenyűgöző formákat magába foglaló cseppkőbarlang, amelynek folytatása már Magyarországon van, nevezetesen a Baradla-barlang, óriási élményt nyújt minden természetszerető embernek. A barlangi látogatás csúcspontja a Styx „folyón” csónakázás a föld alatt.

A barlang után Pelsőc (Plešivec) volt ennek a napnak az utolsó előtti állomása. Itt a mintegy 2500 lakos valamivel kevesebb, mint a fele magyar. A falu református temploma gótikus eredetű, a 13. századra datálható, külleme máig őrzi a gótika jegyében fogant elemeket. A napot Rozsnyón (Rožňava) zártuk. Az egykor német bányászok alapította település köze húszezer lakosából ma mintegy négyezer magyar. A városházán büszke felirat hirdeti három nyelven annak funkcióját: radnice, rathaus, városháza. Négyzet alakú, enyhén lejtő főtere a legnagyobb, középkori eredetű főtér a mai Szlovákia területén. A nap egy sajátos kulturális élménnyel zárult: a város legsikeresebb sörfőzője, Kovács László, aki egykor a Kaltenecker sörfőzdét irányította, az Ikkona sörfőzde mostani vezetője nyolc tételből álló sörkóstolót prezentált a Magyarországról érkező vendégeknek.

E ponton emelnénk ki túránk egyik kulináris élményét: a gulyka nevezetű, jellegzetes gömöri ételt, amely krumpligombóc, szalonnazsírral leöntve, káposztával tálalva. Az utolsó nap a hazaúté volt, ebbe még egy város gyors meglátogatása fért bele, Selmecbányáé (Banská Štiavnica). A középkor folyamán szintén német bányászok alapította, a főleg az ezüst révén jelentőssé váló bányaváros, amely a világörökség része, Szlovákia legsajátosabb karakterű helységeinek egyike.

A település utcái olyanok, ahogy Mikszáth Kálmán leírta: mindegyik lejt, még a főtér is. Aki itt él, nem lesz gondja arra hogyan megeddze a lábizmait. A város fölött a Kálvária magasodik, az Óvár pedig (mert van Újvár/Leányvár) is a középkor gyönyörű maradványa: akár Skóciában is állhatnának ezek a falak, amelyek a város (és persze a bányászat) múltját bemutató kiállításoknak adnak most helyet. Nem lehet nem megemlíteni a gimnáziumot, ahová egykor Petőfi Sándor is járt, s főleg nem az egykori, 18. századi Bergschuléból kinövő Selmeci Akadémiát, amelynek épülete tökéletesen tükrözi a bányászat jelentőségét. A hangulatában már-már mediterrán város történeti atmoszférája egészen sajátos vonzerőt teremt a jelenben.

Összefoglalóan azt lehet elmondani, hogy a szakmai kirándulás minden szempontból sikeres volt. Jó szívvel javasoljuk Gömörország és környező vidéke felkeresését. Ahogy már utaltunk rá, nyelvi problémák nemigen akadnak, a térség felkészült a magyar látogatók fogadására. Mind a természeti szépségek, mind a (magyar) történelmi és irodalmi emlékek iránt érdeklődők, mind pedig a tájegység ételei, italai iránt érdeklődők meg fogják itt lelni mindazt, ami miatt vissza szeretnének jönni egyszer.

A hévízi Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság egy Zalából elszármazott svájci magyarnak köszönheti létrejöttét. Major-Zala Lajos az 1970-es években Hévízen, a Hunyadi utcában vásárolt nyaralót. Ide hívta meg Lajos napra barátait. Az egyre gyarapodó irodalmárok, művészek rövid felolvasásokkal mutatták be újabb műveiket. A házigazda és barátai 1985-től Csokonai Asztaltársaságnak nevezték magukat. A rendszerváltozás fordulópontot jelentett a Társaság életében. 1990 után az első hévízi polgármester, majd a Szent András Kórház igazgatója támogatásáról biztosította a svájci-magyar költőt és művész barátait. E változás új szervezeti forma kialakítását is jelentette: 1992-ben bejegyzésre került a „Csokonai Irodalmi és Művészeti Társaság”. Az évente megrendezésre kerülő tanulmányi napokon számtalan előadás hangzott el, amelyekből később kötetek, publikációk születtek. A Társaság vendégeként sokan megfordultak Hévízen a magyar szellemi élet kiválóságai közül. A közösség fennállása óta történtek változások. Megmaradtak azonban a baráti borozások, beszélgetések, séták és persze fürdőzések a híres tóban. Alexa Károly irodalomtörténész – a Társaság korábbi elnöke – néhány évvel ezelőtt a következő módon fogalmazott: „A Csokonai Társaság találkozói a mindennapok ünnepei. A polgári mindennapoké, amelyhez alkalmasabb kulisszát elgondolni sem lehet, mint azt, amit Magyarország legszebb fürdőhelye nyújtani tud és akar. A Csokonai Társaság léte a művészi minőség és a szabad gondolkodás fóruma, egy olyan hévízi társulás, amelynek szélső pontjai Washington és Kárpátalja, Pozsony és Párizs, Keszthely és Kolozsvár.” Reméljük, hogy Csokonai hévízi követői még sokáig fogják szolgálni az egyetemes magyar kultúrát!

Tar Ferenc